Szemenszedett romantika...

Hogy lehet-e két embert szeretni?
Szeretni sokat lehet.
De lehet-e két emberbe szerelmesnek lenni?
Nem. Azt nem lehet.

A szerelem nem osztható, nem felbontható, az csakis kizárólag egy embernek szól.

Nem néz sem kort, sem életkort, nem néz földrajzi koordinátákat, nem kér jövedelemigazolást, nem politizál, nem figyel egzisztenciát, nem kér mást, csak két embert, akiket ki tudja miért, de valami oknál fogva egymás felé sodor...

S ha egyszer a tiéd...ha megérint, seper félre minden azidáig nagynak tünő gondot, azt érzed nincs olyan dolog az életedben amit ne tudnál megoldani, és különben is, a nap is szebben süt, nem hiszed? Ha szerelmes vagy, menj ki és nézz körül, majd meglátod.

Mert szebbé teszi a napodat, maga az érzés, és a tudat, hogy ő a világon van.

"És már nincs rajtam a szennyes gúnya, az utolsó koszos vászondarabot, ő maga segitett levenni, és hagyta hogy repüljek, segitett felemelkedni, és odalentről nézett, hegyes fogai kibújtak az ajkai közül, alig látható mosolyra húzódott a szája. Talán tetszett neki ahogy repültem..."

Én most olyan boldog vagyok, hogy nem tudok mit irni.

Ma reggel felébredtem, és az első gondolatom Ő volt.
És már nem fájva gondoltam rá, hanem kivülről-belülről mosolyogtam.
Mert most boldog vagyok, tudja meg mindenki, igen, és megkell tenni az első lépést, nagy levegőt véve, leküzdve a gyomorremegést, a kétségeket, bátran, mert a dolog kétesélyes, de ha nem tettem volna meg, most nem lennék boldog, és ki kér egy madarat, mert szivesen fogok, mert most lehet velem.

Éreztem hogy ezen a hétvégén nem szabad elutaznom, hogy maradnom kell, mert ha nem tettem volna, akkor meglehet nem volna a lehetőség, hiszen tudod Kedvesem, nincsenek véletlenek.
Tudtam, hogyha tiszta érzéssel közeledek felé, akkor segitenek az égiek, és tisztázódhat minden.

Szeretném, hogy bizzon bennem, és fogadja el amit adni tudok, mert soha még ennyire tisztán nem éreztem azt, hogy nem akarok más, csak őt boldognak látni.

Szeretlek T.

Olyan jó lenne azt mondani hogy ennyi volt, kész vége, kigyógyultam, elmúlott...
Jó lenne? Nem lenne jó...mert akkor már nem lenne része a gondolat az életemnek.
Táplál engem anélkül hogy tudná...gondolatokat, érzeteket indit el bennem, amelyek nélkül rég zombiként élnék, s hogy nem viszonzott?
Hát...fájni

Nézmááááá...egy kis Mojito és nem birok magammal...


 

Eljátszottál már a gondolattal, hogy milyen lenne a tilosba lépni?
Felrúgni minden konvenciót, és néhány órára csak az "ezt nem szabad"-nak élni?
Letörni azokat a gátakat amelyek a mindennapokban fogva tartanak téged, még akkor is ha önként vállaltad az igát?
Hogy ne az mellett az ember mellett ébredj, aki mellé leszoktál feküdni?
Hogyha ott áll előtted az akihez "nem szabad" merj hozzáérni, féktelenül, gátakat sutba vágva?
Nem törődve azzal, hogy ezt most lehet-e, vagy illeszkedik-e a mostani életedhez...egyszerüen csak élvezni a pillanatot, és hagyni magadnak azt, hogy az érzékeid vezessenek, messzire lökve a realitást és az észérveket...
Hogy egyszercsak kilépj az ajtón, és elindulj céltalanul, bele a világba, nem válaszolva a téged kérdezőknek, akik már faggatnak: hova mész, mit csinálsz, mikor jössz?
Eljátszottál már a gondolattal, hogy milyen lenne...?
Akkor lennél boldog.
Attól lennél más mint a többi.
Néhány órára szabály nélkül élni...

Ennek titka van.
Az a titka, ha ezt megteszed, visszatérhetsz a régi életedbe, a konvenciók közé...de lesz valami mindig benned, odabent...egy emlék, amitől melegség költözik beléd, valahányszor rá gondolsz...
De vigyázz...hiányozni fog...drogként hat rád a felszabadultság élménye...
Drog.
Mert élni igy nem lehet. Csak pillanatokra.



https://www.youtube.com/watch?...aynext=1

Soha nem unom meg ...ha orditani támad kedvem, ezt hallgatom.
Most olyan van.
A pék elmenekült.

Hajnalban arra ébredtem, hogy hideg ujjak érintik az arcomat...

Csukott szemmel hegyezni kezdtem az érzékeimet...hallottam ahogy az eső járja táncát a tetőn.
Kinyitottam a szemem.
A nyitva hagyott ablakon át, a hüvös eső kérés nélkül jött a szobába, és az arcomra szórta a vizet.

A hideg ujjakat csak álmodtam, az álom és a valóság összekeveredett hajnaltájt.


Nehezen

Hiába kinlódom, nem megy az alvás, csak fekszem itt az ágyban...szemernyi álom nincs a szememben.
Az óra ütemesen veri a másodperceket a falon...minden elcsendesedett körülöttem.
Halkan reccsen a padló...belódul a szivem, de aztán hallom hogy csak a kutyám lépdel be halkan a szobába.
Odajön hozzám, hideg orrát az ágyról lelógó lábamhoz dugja, majd sóhajtva lefekszik az ágy elé.
Vigyáz rám.
Minden olyan "hangos" ilyenkor mégis.
Ami a nappal fényeiben észre sem vehető, az éjszaka láthatóvá, hallhatóvá válik...az árnyékok a falon, a pattogás a szekrény felől.
De nem félek.
Befogadom az apró fényeket, zajokat, és a gondolatokat is amelyek ellepik az agyam lefekvés előtt.


Aztán csak jön a jótékony álom...

...ülünk egymás mellett egy háztetőn, de nem esünk le... a fehér galamb, és a fekete holló.

Nézzük a füstölgő várost, szavak nélkül gondoljuk ugyanazt.

Aztán már nem folyik együtt a gondolatfolyam...rájössz

Nem látom a szemét...de tudom hogy ott izzik a sötét üveg mögött parázsló tekintete.

Hosszú ujja hegyes karóként mered felfelé, állát a tenyerébe támasztja...fekete körülötte minden, belesimul a sötétségbe.
Mozdulatlanul

Előttem ballag a hegyesfogú, én pedig lógó szárnyakkal kullogok utána...hát normális ez?

Mégcsak hátra sem fordul, még csak oda sem köp.

Mivé válik ez a világ?
Fel kell hogy frissitsem a tudásom, mert én úgy tudom hogy az neki odalent a helye, az angyaloknak pedig odafent.

Nah, ehhez képest.

Még jó hogy a teszkós cekkerét nem cipelteti velem.

Mert még arra sem méltat.
Pedig nem vagyok csúf angyal. Kibirhatatlan igen, de néha azért vethetne rám egy pillantást. Kettőt.

Azistenitmá.

Én mondtam, hogy ma nem vagyok egyszerü eset.
Egyébként sem.

Majdnem megetettem a postást a kutyámmal, de előtte leosztottam intellektuálisan, majd mivel értetlenkedett, nem voltam türelmes tovább, és leorditottam a haját.
Hülye.

De jól tud futni...hehe.

Rájöttem, én az a fajta nő vagyok, akivel félgőzzel nem lehet foglalkozni.
Igénylem a teljes kapacitást.
Na ezért /is/ vagyok többek között nehéz eset.

Mindenkinek vannak "perverziói", igénynek álcázzuk őket.

Ó igen, nekem is vannak...

Hosszú haja legyen...
Szép keze legyen...
Hordjon ékszert...nem, nem ujjnyi vastag fuxot a nyakában...nem.
Legyen gyürü a kezén.
Ne egy. Sok.
/ném árány pecsitgyürüre gondulok tesókám, a kisujjádon, tévedel./

Legyen stilusa.
Legyen deviáns.
Nagyon.
 

Csak ülök itt, kávéval a kezemben, kuporogva, és nézem.
Nézem ezt, és nézem azt.

Az egyik hideg mint a jég, de még mindig vonz, nem megy a delete gomb.

A másik meleg és kedves, mégsem mozdul semmi...

Én pedig, itt, kávéval a kezemben, nem vagyok normális

És kimondta...mert vagdalózni azzal a szóval...
És mit gondolhatsz? Komolyan mondta, vagy csak szivta a véred, polgárt pukkasztott, és alkalomadtán pont téged?
A kérdés ezernyi, és nem nyugszol bele, mig nem tudod a választ...márpedig vannak olyan kérdések amelyekre soha nem jön válasz...
Beengedsz valakit az életedbe ismét...és várnád...várnád azokat az érzéseket amelyeket ő generált benned, de nem jön.
Hiába a külsőségek, hiába a különcség, de ez nem az a deviancia ami megfog...az az erőszakos erősség, amitől szenvedsz is, de ha kapsz, hihetetlenmód boldog vagy.
Még akkor is ha tudod, itt nincs jövő, csak az elérhetetlenség.
Vannak

Megesik, hogy kiakarsz valakit törölni, radirozni az életedből, mert érzed, érdektelenné válsz a számára...
A tényt elfogadod, hiszen bármit tehetsz, azon ami kihült, már nem változtathatsz...ha volt melege egyáltalán.
Vársz, néha odaböksz egy megjegyzést, csipsz, hogy érezze, ott vagy, és figyeljen már rád...de erőfeszitéseid hiábavalóak...
Aztán beletörődsz, belenyugszol, mert mit is tehetnél?
Ennél többet nem.
De sokszor eszedbe jut még, mig végigmész a felejtés útján...egyre kevesebbszer bukkan elő az út képzeletbeli kilóméterkövei mögül.
A helyzet akkor a legnehezebb, ha különleges az az ember aki téged, és te őt felejtésre itéltél.

A pasik nyelvére egyszerüen leforditva ez úgy hangzik, hogy van olyan ember az életemben, aki nem volt meg...aki kicsúszott a kezem közül, aki pont attól okoz maradandó emléket, mert nem kaptam meg...márpedig aki hozzá van szokva ahhoz hogy ritkán nem kapja meg azt amit akar, az emlékezni fog arra az egyre vagy többre, aki előtt az élet-könyvelésben a - jel szerepel.

Legegyszerübb

Elgondolkodtam azon, hogy hányszor halljuk azt, hogy miért mindig a jók mennek el?
Korán mennek,és talán oka van...ha hihetünk a hitnek, legyen az bármilyen, ők jó helyre kerülnek...
Azt is hallottam már, hogy a gonoszság tartósit...ismerek én is néhány olyan idős embert, pl. a rokonságomban, akik sosem voltak jók talán..az ármány, a gonoszság, a pletyka tette ki az életük legjavát, és mégis itt vannak, élnek még mindig, túl a kilencvenedik életévükön...van amelyik már annyira levan épülve, hogy szinte már büntetés neki az élet...
Ők hova fognak kerülni?
Az én anyám is viszonylag korán ment el...apám maradt.
Apám önző volt, kevés alkalomtól eltekintve, sokszor az önös érdekét nézte csak. Anyám önzetlen volt.
Mégis ő ment el előbb...hol az igazság?
Apám most kinlódik. Talán ez a büntetése, hogy neki maradnia kellett.
Akkor ez most szerencse, vagy szerencsétlenség?
Én azt érzem, amikor nap mint nap hallom hogy azt kéri hogy már hadd menjen anyám után, hogy ez neki már igy nem élet.
A számomra fontos kérdés...
Hova is...?

Amikor nagyon lehúz valami, amikor érzem hogy az energiaszintem a béka segge alatt van, elkezdem keresni, hogy mi az ami vidámabbá tesz, mert a túlélő reflexeim jól müködnek, még, hálisten...
Keresek valami vidám zenét, amitől kissé jobb kedvem lesz.
Aztán persze agyalok is, amit nem kéne tennem, mondják sokan, mert egyrészt nem biztos hogy jót tesz, én pedig azt gondolom, ha átrágom a dolgokat, az egyfajta terápia, és megesik /a látszattal ellentétben/ hogy néha megoldást is találok, egyszerüen csak jön, egy gondolatfolyam következményeként.
Egyébként

Már megint szökésben...


Azon gondolkodtam, hogy hogy van az, hogy az ember olyan valakivel is összekeveredik, vagy kapcsolatba kerül, netán elkezd érezni valamit, akivel totálisan nem illik össze.
Honnan lehet tudni hogy valaki illik-e valakihez?
Na nem holtomiglan szóló kapcsolatra gondolok ilyenkor, hanem hogy úgy egyáltalán közük legyen bármilyen formában egymáshoz...
Valahogy rohadtul jó érzékkel nyúlok bele az ilyenekbe.

Messziről sikit, hogy nem müködne, mégis hajt valami mocskos erő felé, valami karmikus /ahogy ő mondaná/ és a végén a hülye félreértéseknek köszönhetően, nem lesz belőle semmi.
És ilyenkor fogja magát az ember, és azt gondolja: Áh, úgysem illettünk volna össze.

Pedig...tudtunk

Nem meglepő talán, hogy valaki egyetlen lépéssel túl tud lenni rajtad...

Akkor kell elgondolkodni azon, hogy vajon mennyit is számitottál neki...körülbelül annyit mint amennyit gondolsz.

Talán megkönnyiti a dolgot, hogy a te sebeid is hamarabb gyógyuljanak.

Ezért talán még hálás is lehetnél.


Néha kész szerencse hogy nem láthatunk bele a másikba

Néha csak ülök a romjaimon.
De tudom hogy nem vagyok az a fekve maradós fajta. Majd először feltérdelek, és ha nem szédelgek, megkisérlem a felállást.
Akkor lehet hogy meginog majd a lábam, de már annyiszor volt ilyen, sőt olyan is amikor a lábam alól kicsúszott a talaj...
Nem hagyhatom hogy egy ilyen dolog miatt fekve maradjak.

Vesztettem már el mindent, és mégis itt vagyok, mert felálltam, megráztam magam, és azt mondtam, hogy olyan nincs amit én ne oldanék meg.
Ez a kézzelfogható dolgokra vonatkozik.

Egyetlen egy dolog van amitől azt érzem hogy nehezen állok fel: ha önérzetemben bántanak meg, ha valótlant állitanak rólam, és ha játszadoznak az érzéseimmel.
Valamint ha beletúrkálnak az életembe.
Jelen esetben a netes életembe.
Az kemény.
Azt nem viselem mindig jól.

De felkelek. Fel én.

/és most eszem egy nagyadag tiramisut...az legalább meglátszik rajtam. Meg a fenekemen./

Most már jobb igy reggel, mert most abszolút fásultság van rajtam, és ez jó.

Most ez is jó.

Teszem majd a dolgom, bemegyek a betübótba, mert megjelent a barátném forditásában egy könyv, megakarom venni, délutántól már nem leszek szabad, és ezek a dolgok mind arra lesznek jók hogy ne agyaljak...

Persze továbbra is potenciális szórakoznivaló maradok.

Azt hittem nálam bizalmatlanabb ember nincs a világon...hát van.

/Ja, és a "visi" csessze meg az autobronz krémjét, reggelre tiszta pötty lett a hasam...grrrr. Marad a nap ami ugye nem egészséges, és a szolárium amit rühellek. De egy kis szin nélkül világitok mint a telihold

Én nem tudok küzdeni.
Én nem tudok kaparni.

Annál erősebb a büszkeségem, főleg akkor ha azt érzem hogy semmiféle bünt nem követtem el.
Persze könnyü megbélyegezni valakit, ha nem úgy gondolkodik ahogy ő, és erre hivatkozva egyszerübb ellökni magától.

Hányszor de hányszor csinálta ezt már velem...normális dolog ez igy?
Valakit sakkban tartva lelkileg toprongyizálni, tudva hogy fáj nekem amit müvel velem?
Miféle érzések visznek egy ilyen embert?

Miért ragaszkodtam eddig hozzá?
Mi az amivel fogva tudott tartani?
Hogy jön ehhez?

Ha valaki meghallaná hogy mit generált bennem úgy, hogy szinte közben semmit nem adott, csak elvárt...viselkedési morál...naja.

Elegem van.
Pont.

De innen nem megyek. Nem hagyom hogy beszabályozzon az amit iránta érzek.
Még.
Hogy meddig...meddig fog fájni, még nem tudom.
Egyszer már fájt...akkor sikerült egy picit enyhitenem rajta,de tudtam ha visszajön, és megint beszélek vele, megint minden kezdődik előlről.

 

Annyi minden kavarog a fejemben, a lelkemben...és nem tudok irni egy sort sem, azt érzem.

Az éjszaka forró volt, és nem hütötte le a testem a hideg gondolat. Ennyi volt Talán.
Groteszk álom tette gyomorforgatóvá az éjszakám, és elalvástól az ébredésig egy dallam kisért.
Aztán a hajnal rózsaszin fényeivel ébresztett, alig alvás után, de a forróság nem szünt. Bennem sem.
Hideg fejem tudja, hogy el kell fogadnom, de a szivem /ki tudja mitől, és miért?!/ nem ereszt...
Talán majd az idő...az segit majd.
Mert olyan dologgal találkoztam amivel még soha.
Olyan érzések kavarognak bennem a szinte morzsánként csepegetett kézzel nem fogható dolgoktól, hogy magam is csodálkozva nézek a tükörbe, és nem értem.
Reálisan. Csak reálisan lehet ezt a dolgot szemlélnem, nem tehetek másként.
Nyavalyás sziv.
Mihaszna

Ha érzelmileg felvagyok kavarodva, és nem látom a bizonyosságot, akkor úgy érzem elveszitem a lábam alól a talajt, próbálok kapaszkodni, de vannak olyan helyzetek, amikor az ember csak tiz körömmel a gödör falát kaparja, és nem tud kimászni belőle...bárhogy igyekszik.
Nem látják meg benned a jót, csak a szánható, üthető, kinozható gyenge teremtményt.
És aki erősebb nálad, ezt ki is használja...és nem kimél.

"Kaparsz, igyekeznél a fény felé, de félúton amikor felcsillan egy apró reménysugár, hogy kijutsz, és megint jóban lesz részed, de egy bakancsos láb visszarúg, és megint a gödör alján találod magad...és próbálkozol ismét, de ellöknek, belöknek ismét a gödörbe...meddig birja ezt az ember?
Erősnek kell maradnod, szeretnéd megőrizni még azt a kis tartásod is ami van, de az érzelmek elveszik az erőt tőled, és kérsz...könyörögsz, hogy ne rúgj vissza többé...hadd jöjjek ki...de fentről csak sátáni kacaj hallatszik, villogó szemek vigyora néz rád a sötétből, és tudod hogy elemészt a tüz ami jön belőlük...
Mert tudod, ha kiérsz a gödörből, akkor is a pusztulás vár rád, elemészt majd az a tüz...ha a gödörben maradsz, akkor ott döglesz meg a sötétségben, reszketve a hidegtől.
Igy hát két kézzel kaparod a falat tovább, mert elakarsz pusztulni attól a tüztől, még akkor is ha tudod hogy fáj. Nagyon fáj."

El kellene engednem a gödör falát, keresni egy hideg zugot, ahova bekuporodva várhatnám a jótékony megnyugvást.

El kellene engednem végre.

Meglátsz egy képet.
Vagy többet.
Váltasz néhány szót.
Váltasz még több szót.
És egyszercsak elindul valami...
A másik szavaitól, gondolataitól, ami

más mint a való élet, amiből lehet még valóság, de ahogy belépsz ebbe a virtuális világba, ami nagyon jó hely, mert meglehet élni dolgokat, ugyanúgy mint "odakint"...hallas

Néha TÚL vagyok.

TÚL megfelelő.

És TÚL messze...

De nem kifogásTALAn.

Éppen ezért nem vagyok alkalmas.

Mint valami láthatatlan hártya ráhúzódtál az agyamra, teszem a dolgom, mégis mint egy szellemkép élsz a gondolataim előtt- mögött...mint amikor kinézel az ablakon, látod a kinti világot, de az üvegben visszatükröződik az arcképed...igy látlak én most, odabent a fejemben.

A legnagyobb adománya a természetnek az elme, a fantáziánk, hogy olyan helyen van, hogy azt nem látja senki, amit odabent gondolsz...az egyetlen titkos hely, ahol bármit eltudsz játszani, eltudsz képzelni, ott ha behunyod a szemed, olyan dolgokat vihetsz véghez, amilyent csak akarsz.

Nincs ajtó amelyen keresztül bárki illetéktelen betörhetne, benézve hogy mi van odabent.
Oda repülsz a segitségével ahova akarsz, azzal töltöd az időd akivel akarod, és azt ölelsz akit szeretnél...mennyivel vonzóbb mint a kinti világ, ahol a körülmények és a helyzet folytán nem tehetsz meg dolgokat, amit ott igen.

Lehet bárki körülötted, a szemed behunyod, a füled nem engedi be a külvilág zaját, és elkezded élni a magad belső életét.

Szeretem azt a világot...

Update: azért rohadtul birnám hogy a amit gondolok úgy is lenne...

Mikor jutnak el odáig az emberek, hogy az ember maga lesz a fontos? Mikor bontják le róluk az őket körülvévő dolgokat, és mikor nézik csak magát az embert?
Megkedvelhető-e

Néha az ember elkövet hibákat...mert kiváncsi, érdeklődő,urambocsá felkelti az érdeklődését valaki...
Aztán "csak úgy" elkezd nézelődni a neten, és amit talál, arról tudja hogy nem fedi a valóságot...mert szembenállnak a dolgok egymással.
De még mennyire!  
De ha már...ha már úgy indul a dolog, hogy szivjuk egymás vérét, apellálunk a másik egojára, folytatjuk a játékot. Hosszan lehet ezt játszani.
De már nem játszom. Nem játszom tovább a butaszőkét, meglehet túllőttem a célon.
Jó játéknak indult, jól tudok szinészkedni, de egy bizonyos idő után tudni kell abbahagyni.
Nem vagyok tökéletes.
Nem vagyok hibátlan.
Mégis meglehet van aki úgy gondolja hogy nem követhetek el hibákat, mert neki a tökéletes kell.
És ELHISZI hogy vagyok oly ostoba, hogy nincs szemem, hogy ennyire sötét lennék, én pedig tovább játszom, mindaddig mig a másik is beszáll a játékba...csak már a bennem kialakult érzésekkel játszik tovább, ami nem jó...
Ennyire nem látszódhatok buta szőkének.
Nem hiszem el.
Kár lenne ha te igen

Fennhangon üvöltözöm bele a világba, hogy nálam a bizalom nem jár alanyi jogon, azt ki kell érdemelni.
És mégis mindig megadom...bizom, és mindig valahogy az én vajaskenyerem esik pofára...
De nem adom fel, mindig kenek egy másikat, és azt is odanyújtom...aztán vagy elfogadod, és beleharapsz ha éhes vagy, vagy kivered a kezemből, és ismét pofára esik.

Ha nem lesz mit odaadjak neked, ha elfogy, akkor azzal is tisztában vagyok, hogy másnak is van mit odanyújtania neked.
De az nem az ÉN vajaskenyerem lesz.
Lehet finomabb...gusztusosabb a másé.
De akkor meglehet hogy eszedbe jut majd az enyém, és talán sajnálni fogod hogy kiverted a kezemből.
Mert azért te megkóstoltad volna, de a pillanatnyi hangulatodnak éltél.
Még van kenyerem.
Te is lehetsz még éhes...

/Alapjában véve én egy elég jókedvü csaj vagyok...tudok én akkor is mosolyogni ha a bikacsök csattan a hátamon. Egyszerü. Mond te is: vizitdiiiiiiiiij. Naugye. /

Mikor mondhatod ki valakinek hogy szereted?
Ha pillanatokra lázba hoz, megperzsel, felforralja a véred, vajon akkor jogod van-e a másiknak azt mondani hogy szereted?
Szabad ezt elhinni? Naivság reménykedni, hinni azt hogy lehet ilyen, létezhet ez?
Az ember lelkét sérülékeny vékony páncél védi, ha oda beenged valakit, annak joga van-e ki és be mászkálni a neki feltárt részen?
Szabad-e hinni a szép szavaknak, a pillanatnyi vágyaknak, és érzéseknek?
Hagyhatod-e

VAnnak olyan utak amelyeket egyedül kell bejárnunk. Ilyen a születés, a halál, és a köztes időben is van olyan út amelyet egyedül kell megtennünk.
Ha megyünk valahova, ahova félelemmel teli szivvel tesszük meg az utat, hiába van mellettünk valaki, aki elkisér, az utat akkori is egyedül tesszük meg.
Mert belül nem kisér senki minket, a félelmet odabent senki nem mulaszthatja el, mert odabent mindig egyedül vagy.

Ha te magad nem tudsz megküzdeni vele, ha nem tudod teli talppal eltiporni, akkor senki nem lesz aki segiteni fog ebben.
A szavak amik kivülről jönnek:-ne félj, nem lesz semmi baj- gellert kapva pattannak vissza a testedről.

Hiszen bizni sem bizhatsz senki másban csak magadban, és senki nem fogja helyetted megélni a félelmed.
Vannak olyan helyek ahova egyedül kell menned.

Hát húzz erőstalpú cipőt, hogy bird az utat

Azt hiszem elég komolyan kell venni ha elkerül minket a szerencse.
Talán akkor érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkodni, hogy vajon miért van ez...

Mert olyan nincs hogy a szerencse minket látva, hanyatt-homlok menekülne...
Hivni kell, kérni őt hogy szegődjön melléd társnak, és ha látja hogy nem a babérjaidon ülsz, hanem teszel is Érte, hogy társad legyen olykor az utadon, melléd szegődik, és egy darabig, de van hogy csak pillanatokra ballag melletted.

Persze olyankor jól meg kell ragadni a lábát, nem erőszakosan, csak finoman...mert ha elengeded, nem tudhatod mikor akad az utadba ismét.
Nem sajnálni kell magunkat, hogy nincs szerencsénk...néha nagy belső átalakitásra és renoválásra van szükség, hogy méltónak találtassunk rá.

Igy van ez.