Néha csak ülök a romjaimon.
De tudom hogy nem vagyok az a fekve maradós fajta. Majd először feltérdelek, és ha nem szédelgek, megkisérlem a felállást.
Akkor lehet hogy meginog majd a lábam, de már annyiszor volt ilyen, sőt olyan is amikor a lábam alól kicsúszott a talaj...
Nem hagyhatom hogy egy ilyen dolog miatt fekve maradjak.
Vesztettem már el mindent, és mégis itt vagyok, mert felálltam, megráztam magam, és azt mondtam, hogy olyan nincs amit én ne oldanék meg.
Ez a kézzelfogható dolgokra vonatkozik.
Egyetlen egy dolog van amitől azt érzem hogy nehezen állok fel: ha önérzetemben bántanak meg, ha valótlant állitanak rólam, és ha játszadoznak az érzéseimmel.
Valamint ha beletúrkálnak az életembe.
Jelen esetben a netes életembe.
Az kemény.
Azt nem viselem mindig jól.
De felkelek. Fel én.
/és most eszem egy nagyadag tiramisut...az legalább meglátszik rajtam. Meg a fenekemen./
Ebéd utáni morfondir
2009.08.18. 23:23 Ange-lin
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://retromanc.blog.hu/api/trackback/id/tr301320878
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
