...ülünk egymás mellett egy háztetőn, de nem esünk le... a fehér galamb, és a fekete holló.
Nézzük a füstölgő várost, szavak nélkül gondoljuk ugyanazt.
Aztán már nem folyik együtt a gondolatfolyam...rájössz
Én közelebb tipegek hozzád...te odacsapsz a csőröddel...már nem akarod hogy ott üljünk esténként, együtt. Felrebbenek, de visszaülök...te kinyújtod a szárnyaid, és suhogó szárnycsapásokkal felemelkedsz, és elrepülsz mellőlem. Én esténként ott ülök. Ott, a háztetőn, egyedül, és várok. De nem látom már a fekete szárnyaidat, nem hallom a surrogásukat, nem hallom ahogy a karmod megcsikordul az ereszcsatornán. |
