Ha érzelmileg felvagyok kavarodva, és nem látom a bizonyosságot, akkor úgy érzem elveszitem a lábam alól a talajt, próbálok kapaszkodni, de vannak olyan helyzetek, amikor az ember csak tiz körömmel a gödör falát kaparja, és nem tud kimászni belőle...bárhogy igyekszik.
Nem látják meg benned a jót, csak a szánható, üthető, kinozható gyenge teremtményt.
És aki erősebb nálad, ezt ki is használja...és nem kimél.
"Kaparsz, igyekeznél a fény felé, de félúton amikor felcsillan egy apró reménysugár, hogy kijutsz, és megint jóban lesz részed, de egy bakancsos láb visszarúg, és megint a gödör alján találod magad...és próbálkozol ismét, de ellöknek, belöknek ismét a gödörbe...meddig birja ezt az ember?
Erősnek kell maradnod, szeretnéd megőrizni még azt a kis tartásod is ami van, de az érzelmek elveszik az erőt tőled, és kérsz...könyörögsz, hogy ne rúgj vissza többé...hadd jöjjek ki...de fentről csak sátáni kacaj hallatszik, villogó szemek vigyora néz rád a sötétből, és tudod hogy elemészt a tüz ami jön belőlük...
Mert tudod, ha kiérsz a gödörből, akkor is a pusztulás vár rád, elemészt majd az a tüz...ha a gödörben maradsz, akkor ott döglesz meg a sötétségben, reszketve a hidegtől.
Igy hát két kézzel kaparod a falat tovább, mert elakarsz pusztulni attól a tüztől, még akkor is ha tudod hogy fáj. Nagyon fáj."
El kellene engednem a gödör falát, keresni egy hideg zugot, ahova bekuporodva várhatnám a jótékony megnyugvást.
El kellene engednem végre.
2009.08.18. 23:19 Ange-lin
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://retromanc.blog.hu/api/trackback/id/tr111320863
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
