Szemenszedett romantika...

Nem vagyok, és nem leszek sohasem megszállott.
Segit benne a racionalizmusom, amely ha néha magamra hagy is, de az utolsó pillanatban mindig előbújik, kaján humorral oldalba bök, és akkor eszmélek.
Ez a fajta kétlábbal a földön járás segit abban, hogy felöltsem magamra a józan ész gúnyát, és hát az ami belül van, összekucorodik a sarokban, és kussol.
Nem tünik el, nem észrevehetetlen, csak kussol.
De ott van.

Nem szabadulok, ezt el kell fogadnom.
Minél jobban rángatom a pórázt, annál jobban fojt, biztat az előrehaladás a szabadulás érzetével, de csak addig mig a szij meg nem állit...akár a kutyám...húz előre, de a fojtónyakörv megálljt parancsol neki.
Nekem is el kellett gondolkodnom azon, hogy jobb lenne elfogadni a pórázt. Jobb lenne belenyugodnom, és ahogy A. mondja, ajándékkként tekinteni erre az érzésre, mert ez nem mindenkinek adatik meg. Hogy igy tudjon...
És abban a pillanatban hogy igy tekintek az érzésemre, már nem szorit, nem fuldoklom, hanem könnyebben veszem a levegőt.
S hogy nem kapok többet?
Hát annál hogy ezt érzem, kaphatnék? Attól lennék gazdagabb, hogy hozzám szól, vagy urambocsá' akármilyen kontaktusban lennénk?

Lehet hogy az egész csak illúzió, és annak erőteljes üzése.
De jó ez nekem.

Dolgozom. Olvasom más értékes vagy értéktelen gondolatait.
De csak félgőzzel...mert a saját fantáziám is dolgozik.