Néha, csak úgy, sokszor okkal, vagy ok nélkül elszomorodom.
Nem keresem az okát, mert nem kéne mélyre túrnom a lelkembe ahhoz hogy rájöjjek mitől.
Nagy müvésze vagyok annak, hogy kifelé azt mutatom, hogy minden rendben, és én milyen nagyon hepi vagyok, pedig a Jánusz arcom másik fele sir.
Ilyenkor nem a kaján düh dolgozik bennem, vagy a sértődöttség, hanem egész egyszerüen, és tisztán szomorú vagyok.
És üres is odabent.
Mert amig érzek, amig táplál valami addig jó még szomorúnak is lenni, vagy akár boldognak.
Nem tudom legyen-e bátorságom leirni valamit...hogy ilyen tisztán, ennyire sallangok nélkül lehet-e...csak önmagáért valakit...
Én vagyok az önámitás nagymestere. És abban reménykedem, hogy az önámitás átcsap egyfajta önhipnózisba, és talán sikerül kidörgölni odabentről.
Nem vagyok normális. Ez a diagnózis.
El kell siratni a beteljesületlen dolgokat is. Azokat aztán igazán.
Igy van ez.
*És hogy ez mennyire igy van, mi sem igazolja a legjobban, minthogy most kilakkozom a körmöm neonrózsaszinre. Én. Grrrr...hadd fájjon.*
2009.08.19. 00:14 Ange-lin
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://retromanc.blog.hu/api/trackback/id/tr971321024
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
