Szemenszedett romantika...

Mintha szemellenző lenne rajtam...úgy megyek előre, nem vagyok kiváncsi arra hogy kik állnak a kilóméterköveknél.
Csak menni fogok tovább, és bizony meglehet hogy soha nem fog társamul szegődni senki AZON az úton, de valahol az agyamban, lesz mindig egy kép...meglehet hogy pusztán illúzió, sőt mi több...egy kép amitől egyik lábam teszem majd a másik után, ami hajt majd előre, pedig pontosan tudom hogy elérhetetlen.
Nem reménykedem, annál most már racionálisabban látom a dolgokat.
De az a kép már mindörökre belém égett, kitörölhetetlenül, és mégis hajtóanyagként müködik, és segit mindig továbblépnem, akár az önismeret útján is, mert megtanultam, hogy nem adjuk alább az álmainkat, a vágyainkat.
És tartom magam ahhoz, hogy soha nem váltom aprópénzre magam.
Jah, ahogy P. mondaná, hogy igy nem érem el soha a harmóniát? Nabummm.
Erre csak annyit tudok neki mondani, hogy:

Ez vagyok én.

Ahogy Csámpás Rozi mondaná, ennyit tudok, meg a nevemet.

Igy van ez.