Néha félek, hogy úgy érzi, nem férek bele az életébe...hogy ugyan hajlik felém, hiányzik neki a velem való kommunikáció, de amint helyre áll a rend, és a hetekig tartó kinlódásomat felváltja az öröm, az én örömöm, és adom azt ami jön belőlem az irányába, megretten...igen, ő nem tud második lenni...első pedig nem lehet, ezt mind a ketten tudjuk...én sem neki, ő sem neki.
És akkor jön a kérdés: mi értelme az egésznek? Miért kell szorosabbra füzni a szálakat, ha egyszer nem lehet tovább lépni, mert nem.
Együtt nem lehet.
De már külön sem. Én ezt érzem...
Ha nem részem, kinlódok, hiányzik, bőgök ott ahol senki nem lát, üresnek látok mindent.
Ha az életem részévé válik újra, akkor ott a határ...amit soha nem léphetünk át.
És megint a kinlódás ez miatt...nem tudom hogy ő hogy gondolja, de nincs is bátorságom megkérdezni...
Igy is- úgy is rossz.
Hallgatom a hangját, mert azt megtehetem, hogy akkor hallgatom amikor akarom...
És közben ocsmánysárga sajgás szoritja a szivem odabent...és ismét félek...mert azt tudom hogy ő sem tudja eldönteni mi legyen.
Se vele, se nélküle.
Nélküle végképp nem.
Olyan kába vagyok attól ami odabent zajlik...nem értem még meg ilyent soha...


Annyit gondolkodom...tényleg nem kéne úgy csinálnom mintha lenne agyam...