Szemenszedett romantika...

Nem ez a nyár a legjobb.

Széthullott egy régi jó baráti társaság, aláásta az irigység, a rosszindulat, a kivagyiság.

Meghalt egy nagyon kedves barátom.

Szanaszét érzések vannak bennem, hónapok óta. Vannak emberi kapcsolataim amelyekkel nem tudok mit kezdeni, talán a saját makacsságom miatt is, de ha a fene fenét eszik is, nem fogok más lenni mint ami vagyok.
Ragaszkodom bizonyos dolgokhoz, és nem alkuszom. Vagy elfogadja ezt aki velem szóba áll, vagy nincs keresnivalója mellettem.

Azt hiszem az a minimum, hogy ha valaki akar tőlem valamit, nem csak a belső dolgokra apellál, hanem meri vállalni hogy kicsoda is valójában.
Mert köpködjön meg az, aki azt meri mondani, hogy a külső nem fontos. Nem elsődleges, de igenis hogy fontos.

Volt valaki...aki nagyon nehezen engedett magához közel, titokzatoskodott, de legalább láttam, tudtam kivel beszélek...aztán pár pillanatig hagyta hogy meggyőződjek róla, nem kamu, nem valami pattanásos kamasz szórakozik a neten.

Ez a minimum...ha én a körülményeimnek fittyet hányva merem vállalni ki is vagyok, akkor ugyanezt elvárom a másiktól is.

Na most lehet ugatni bárkinek is hogy nincs igazam.