Olyan hosszú ez az út...és annyian állnak az út szélén, akikhez odamegyünk, megérintjük őket, vagy ők nyúlnak felénk, megesik hogy elindulunk velük egy másik irányba, aztán persze, csak visszatalálunk a magunk útjára...
Van hogy kellemesek ezek az érintések, és van hogy fájdalmat szülnek, de mégis kellenek, hiszen ha tovább haladunk a magunk útján, a megtett kilóméterekkel arányban csökken a fájdalom, aztán már csak mosoly terül az arcunkon, rágondolva, és nincs már fájdalom.
Én most ismét a magamét járom...és nem bánok egyetlen érintést sem.
Mert az is része az én utamnak, belekerült az útinaplómba.
Bizakodva
Szemem nem keresi, vajon ki áll majd a következő kilóméterkőnél? Majd meglátom ha odaérek. A fontos az, hogy legyen ott valaki, aki igy vagy úgy, de megérint. Mert magányosan bandukolni a legrosszabb dolog ami történhet egy emberrel. |
